-Ja, igen. A gyémántgyűrű. Amit Edwardtól kaptál. Mire is? – incselkedett Mike.
-A francba! Mike! Most nem érek rá hülyülni! Elvesztettem. Pedig mikor reggel fogat mostam biztos, hogy megvolt. Vagy nem? De este nem vettem le. Nem. Soha nem veszem le.
-Higgadj le, Bella. Suli után elmegyek hozzátok és segítek megkeresni. De ahh, milyen kár, hogy most rossz a kocsim. Ki fog így elvinni?
-Értem. Fogtam. Tudom mire céloztál, Mike. Jöhetsz velem. – vetettem oda. Mindenképpen kell a segítsége.
-És vezethetek én? Úgy szeretném a mercidet vezetni.
-Ne. Feszítsd. Túl. – ügyeltem, hogy minden szót tisztán szótagoljak. Az agyamat elöntötte a megbénító kétségbeesés. Edward megfojt. Az anyukája gyűrűjét vesztettem el. Nem. Rosszabb. Nem fojt meg. De még nem is fog haragudni. Legalább is színlelni fogja. Venni akar egy másikat, csak, hogy kínozzon! Olyan béna vagyok!
-Rendben. rendben. – sóhajtott Mike.
Kicsöngettek. Éljen! Ma nincs több órám. Mehetek/mehetünk haza. Mike lelkesen jött utánam, mint egy hűséges kutya. Mikor meglátta a kocsimat lemondóan sóhajtott.
-Rendben, Mike. Vezethetsz. Csak ne nyögj!
-Köszi, köszi, köszi. Hálám üldözni fog! – nyakamba ugrott és a szeme úgy csillogott, mint egy kis gyereknek, aki megkapja a hőn áhított játékszert. Mibe mentem bele?!
-Oké, csak figyelj. Ne vezess túl gyorsan. És nekem annyi elég, ha segítesz megkeresni a gyűrűmet. Azzal kvittek is vagyunk, rendben?
-Rendben, rendben. Indulhatunk. – szeme még mindig ragyogott.
-Igen. - és egy lendülettel a kezébe nyomtam a kocsi kulcsot. Kinyitottam az „anyós” ülés felöli ajtóm, ő pedig büszkén és izgatottan szállt be volán mögé. Beindította, és rátaposott a gázra. Először még fel sem fogtam. Ültem, behunytam a szemem és koncentráltam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hol hagyhattam a gyűrűmet. De amikor kinyitottam a szemem azt hittem sokkot kapok.
-Úr Isten! Mike! Mi a francot művelsz? Lassíts! – sipítottam. A sebességmérő valamivel több, mint 240-et mutatott. A házak, úgy repültek el mellettünk, hogy szinte nem is láttam, csak valami elmosódó fehér csíkot, zölddel kombinálva.
-Mi van? Higgadj le, tudok vezetni. – kék szemei az enyémet keresték.
-Az utat nézd! Vagy mindkettőnket ki akarsz nyírni???
-Nem, de hogy. Tudok vezetni.
Hogy én ezért mit kapok, majd Edwardtól. Tudom, hogy valahol most az erdőből figyel engem. Ráadásul pechemre-annyira sötétített az üveg, hogy 100-ra nem látja Mike-ot a vezető ülésnél. Azt fogja hinni én vezetek így. Jaj ne. A jegygyűrű, most meg ez!
-Lassíts Mike Newton, most!
-Rendben, rendben. – és a mutató már alig súrolta a 98-at.
-Jó így?
-Sokkal! Remélem azzal tisztában vagy, hogy ezek után nem vezethetsz.
Ezután csak szótlanul haladtunk, és 5 percen belül Charlie háza előtt voltunk.
-Nos, hol keressük? – kérdezte lehangoltan.
-Talán meg kéne nézni a csap körül. De mi van, ha beleesett a lefolyóba?! – a hangom 1 oktávval magasabban csengett.
-Sss, Bella. Nyugi. Akkor szétszedjük. Értek hozzá. – Hát, persze Mike…
Az egész házat átkutattuk. Sehol. A fejemet elborította a kétségbeesés, és csak arra tudtam gondolni, hogy beleesett a lefolyóba. Az agyam ezt kántálta folyamatosan: Csöpp, csöpp, csöpp, csöpp, Edward, gyűrű, vész, vész. Szappanbuborékban lévő állapotomból mike hozott vissza.
-Gyere Bells. Megnézzük a lefolyóban.
-Rendben. – nyeltem egy nagyot.
Mike szakszerűen leült a csap elé, és elővett valami szerszámot amivel elkezdte, a „Mike a vízszerelő, szétszedi a Swan család csapját” hadműveletet. Még ügyködött láttam, hogy valami nagyon böki a csőrét.
-Te, Bells. – szólt végül
-Igen?
-Közted és a Cullen között nagyon komoly? Úgy értem ez egy eljegyzési gyűrű, amit keresünk?
-Inkább úgy fogalmaznék - egyelőre -, hogy olyan hűség gyűrű szerűség. Neki is van egy. De miért is érdekel?
-N-nem fontos. Csak azt akartam, hogy tudd, én itt leszek, ha ő úgy dönt, elhagy.Csak szerettem volna, hogy tudd.
Nem is hallottam mit mond. Csak a közelgő vészre tudtam koncentrálni. Minden nagyon gyorsan történt.
-Mike! – sikítottam. De már késő volt. Arcomba csapott valami hideg, ragadós, nedves dolog.
AJÁNLOM AZ OLDALT
